Folytatom nyári sorozatomat, mely Japán iskolai életével foglalkozik. Az első két rész elolvasható itt és itt.

Kawaii, kogal, harajuku, decora, gothloli - szavak, amelyek jelentését csak a kultusz követői ismerik, egy olyan szubkultúra bennfentesei, amelyet az ezredforduló új szexszimbólumai, a japán iskolás lányok teremtettek.

A bishoujo, mint látható, az egyik legmozgékonyabb és legütőképesebb vásárlóerő a szigetországban. Vágvölgyi B. András szerint bishoji, de hát az dupla papír tolóajtót jelent... Ugyanitt a következőket írja: "precíz japán statisztikák szerint 68 százalékuk kap havi 500 $-nyi vagy azt meghaladó zsebpénzt rádiótelefon-számlára, dizájner-kiegészítők beszerzésére, hajszőkítésre és mindarra a bornírt baromságra, amit szemük-szájuk megkíván." Nos, 500 $ nem nyugati mércével valóban soknak tűnhet, de azért érdemes az ottani árakat is figyelembe venni! Aztán szép is lenne, de mindenesetre nagyon retró, ha ezek a lányok kezdetleges rádiótelefonokkal, s nem érintőképernyős 4G-s kütyükkel járkálnának. Vágvölgyi idézett cikkében, mely könyv alakban is megjelent (Tokyo Underground, Konkrét Könyvek Kiadó) így folytatja: "ilyen például a Print Clubok intézménye (japán torzításban: printukurubbu), ami nem más, mint egy útlevélkép-automata, odaáll pár kamaszlány a gép elé, benyomja a 300 jent, aztán vidám, öntapadós fotográfia készül tíz példányban, felülnyomva szívecskékkel, szappanbuborékkal, japán tömegkulturális ikonokkal, mint a Doraemon-cica, a Sailor Moon, a Power Rangers, vagy valami takarazuka-színházi rekvizitummal (fordított kabuki, minden szerepet nők játszanak, toplistás darabja a mangából lett La Rose de Versailles)". Nos, a printukurubbu, enyhén ódivatú kifejezés, helyesebb ma már a purikurát (プリクラ) használni. Hasonló szórakozáson egyébként minden gyerek vagy kamasz átesik (pózolás, automaták, selfie, matricák, stb). Arról nem is beszélve, hogy nem csak "bornírt baromságokra", hanem durvább dolgokra is elköltik a pénzt a japán tizenévesek! Az internetet egyébként rendre bejárják újabb és újabb hóbortok, legyen az a Kamehameha nevű támadás vagy akár a fejükön hordott bugyi. Kérdés persze, hogy lehet-e ezekből általánosítani, vagy csak a "minden japán furcsa, őrült, beteg, stb." sztereotípiákat vannak hivatva erősíteni. 

Szépek, fiatalok, szeretet- és főleg pénzéhesek - nem alaptalanul váltak a kogalok a japán férfiak vágytárgyává. Talán sokan nem tudják, de a japán fogyasztói társadalom mazsorettjeiként tőlük származik a tamagochi-őrület, és nem kis szerepük volt a mobiltelefon népszerűsítésében. A tömeges hajszőkítés és szoláriumozás elterjedése is hozzájuk köthető, amelyből az ezredfordulón egy új, meglehetősen bizarr trend született: a ganguro (ez az irányzat az 1990-es években jelent meg Tokió Shibuya kerületében, és a 2000-es években érte el legnagyobb népszerűségét).

S ha már Shibuya, Vágvölgyi B. András így ír erről a negyedről: "a Shibuya negyed Tokióban a tiniparadicsom, ácsorognak a lánykák a pályaudvar előtt, telcsiznek, csacsognak, arra jár néhány fiatal yakuza, szóba elegyednek a lányokkal, fogadást kötnek, melyiknek milyen színű a bugyija, a lányok tettetett zavarban röhincsélnek, aztán szép sorban leguggolnak miniszoknyában megmutatni szépen a színeket. A bugyinak amúgy is nagy sikere van: anyagi megszorultság esetén - mert nincs az a zsebpénz, amit el ne lehetne printukurubbuzni - az iskoláslányok beóvatoskodnak egy szexshopba, megalkusznak a rajtuk lévő bugyira, letolják, az alkalmazott hermetikusan zárható plasztikzacskóba teszi, felírja a lány főbb jellemzőit, vércsoportját - a vércsoportnak Japánban kultikus és pszeudo-zodiakális jelentősége is van -, tutira lesz egy fetisiszta, aki rendes felárral megveszi". Bizonyára nem egy ilyen iskoláslányról hallott a szerző, de azért attól tartok, ez sem általános jelenség. S ha már a fehérneműnél tartunk: vajon miért létezik egyáltalán itt ez a bugyi-kultusz? Nos, egyes vélemények szerint, talán azért, mert a bugyi-viselés viszonylag új dolog Japánban, amit a második világháború utáni propaganda hozott magával. A kormány nem kívánta, hogy az országba érkező amerikai katonák azt lássák, hogy a japán nők félmeztelenül, alsónemű nélkül rohangálnak, mint valami vademberek, nem szégyellik mutogatni magukat - mivel nem volt szexuális tartalma, lásd afrikai törzsekben meztelenül rohangáló nők -, viszont a háborús veszteségektől sújtott országban a textillel együtt luxuscikknek számított, első sorban innen ered "kívánatos" volta. A személyiségtípusok vércsoportok szerinti elkülönítése viszont tényleg népszerű volt Japánban, talán még most is az - noha minden tudományos alapot nélkülöz. A hiedelem szerint a vércsoport elárulja, ki milyen tulajdonsággal rendelkezik és mennyire megfelelő partner más számára. A jelenség azonban nem korlátozódik Japánra: Dél-Koreában és Tajvanon is népszerű, akárcsak a nyugati kultúrákban az állatövi jegyek alapján meghatározott személyiségtípusok. Ezt érthette Vágvölgyi "pszeudo-zodiakális jelentőségen". 

Mindebből arra következtethetnénk, hogy rendes, érett nővel nem is igazán találkozik intim körülmények közt egy japán férfi. Túlzó általánosítás lenne ez is? Mindenesetre rengeteget írnak erről a trendről, amely persze nem csak Japánban figyelhető meg. Lehet benne valami, bár természetesen nem vonatkoznak a közölt állítások minden nőre és férfira. Például a life.hu-n olvastam egy cikket, miszerint Japánban a fiatal nők egyszerűen képtelenek feladni a függetlenségüket, kiváló munkájukat, önálló fizetésüket és az álmaikat. A munkaerőpiac hölgyei ugyanis súlyos választás elé kényszerülnek. A nők egyre nagyobb arányban szereznek magas iskolai végzettséget, és sokkal inkább karrierorientáltak, mint az urak. A merev munkahelyi hagyományok viszont összehangolhatatlanok a házasság és a gyereknevelés teendőivel. A cégek szerint ha egy nő férjhez megy, előbb-utóbb teherbe esik és leteszi a munkát. Az anyák 70%-a ráadásul soha nem is megy vissza dolgozni. És pontosan ez az, amitől a nők rettegnek, és ezt igyekeznek már csírájában elfojtani azzal, hogy sem egy párkapcsolatot, de még a randevúzást nem vállalják fel. A Guardian például megszólaltatott egy 32 éves szingli nőt, aki elmondta, hogy remek állása és jó fizetése van. Így megengedheti magának, hogy márkás ruhákat hordjon, utazgasson, menő éttermekben vacsorázzon. Ezt az életstílust pedig nem kívánja a háziasszony szerepére cserélni, és önként eldobni a szabadságát. A férfiaknak maradnak hát a fiatalabb lányok, na meg a bugyik. 

Maga az iskoláslány érzés csak részben szól a korról, legalább ilyen fontos a felszerelésük, ami köré az egész épül. Épül, mivel az iskolák mára szabályosan divatversenyt vívnak, hogy melyiknek szebb/jobb az uniformisa. Habár az állam rendeletekben szabályozza pl. a szoknya hosszát vagy a blúz kialakítását (régen a bugyi színét is), ezt valahogy úgy tartják be, mint a fegyverkorlátozási egyezményeket – a határokat feszegetve. Maguk a lányok is igyekeznek ezeket minél kihívóbban hordani, annak ellenére, hogy ott divat a kapuban ruhaellenőrzést tartani mérőszalaggal (tanárok és felsőbb évesek által).

Ez az egyenruha (a nyári) egyébként matrózblúz, seera fuku (セーラー服) néven fut, mivel Japán azon korszakából származik, mikor az angolok megérkeztek és iparosítani kezdték az országot. Ekkor jött az ötlet, hogy ezt a stílust érdemes lenne átvenni, és mivel lányokon mutat jobban, ebből az apropóból ők kapták (a fiúk egyenruhája itt alig áll távol egy öltönytől). Mára az egész kettévált, télen van egy átlagosabb cucc, mellénnyel és vastagabb zoknival, de a nyári maradt a tengerész stílus, amit főleg a hatalmas masni jellemez. Magát a tervezést külön erre a tevékenységre szakosodott cégek végzik. A lányoknak még a könnyű smink is engedélyezett, ugyanis alapvető elvárás, hogy adjanak magukra. Emiatt például órákon tanítják a szépítkezést, ekkor az osztályok kettéválnak (fiúknak meg azt tanítják, hogy csavarjanak be egy villanykörtét).

A matrózblúz, amelynek viselése vagy büszkeséggel tölti el fiatalokat, vagy éppen az életük megkeserítőjeként tekintenek rá, 1921-ben lett a japán iskolai uniformis meghatározó darabja. E téren a diáklányok napjainkban is újabb és újabb trendekkel állnak elő, az iskola falain belül és kívül is lázadva az egyhangúság ellen.

Az egyik legemlékezetesebb trend az 1960-as években feltűnt szukeban lányoké volt, akik amellett, hogy haspólóvá alakították át matrózblúzukat, bandákba verődve az egymás közötti véres csatározásaikról volt hírhedtek, nem egy filmnek adva ezzel témát. Őket a jóval békésebb csoport, a takenokozokuk feltűnése követte a 1980-as évek elején. A csoportok tagjai a maguk barkácsolta, bő, tarka ruhákban, plüssállatokat és egyéb kiegészítőket (köpenyként reklámmolinókat) magukra aggatva mentek hétvégenként Tokió Harajuku néven ismert negyedébe, ahol az autóforgalomtól elzárt utcaszakaszon korzóztak, ruhákat csereberéltek és táncoltak.

Az 1980-as években erősen csökkent a születések száma, így az iskolák egymással versengtek, hogy minél több diákjuk legyen. Az iskolák kiválasztásánál döntő szerepet kapott az egyenruha és természetesen azok, amelyekben nem a matrózblúz volt a kötelező, előnyt élveztek. Sőt bizonyos intézmények komoly divatcégeket, például a Benettont kérték fel az uniformisok megtervezésére. Talán az utóbbinak is köszönhető, hogy a tinik egy része nem öltözött át a délutáni lófráláshoz, hanem az egyenruháján módosított egy kicsit. Ilyen változtatás volt az amerikai fitneszőrület hozadékaként elterjedt hosszú és bő lábszárvédő, aztán a minivé rövidített rakott szoknya, vagy a szándékosan több számmal nagyobb kardigán. Ők voltak a kilencvenes évek kogaljai, a buborékgazdaság kipukkanásából eredeztethető morális romlás szimbólumai.

Mára tehát szabályos versengés alakult ki, és minden iskola saját egyenruhával rendelkezik, melyek közül némelyik folyamatosan változik, hiszen versenyeket is tartanak az iskolák között. Emellett mint divat is létezik idősebbek számára, a megkötés csak annyi, hogy nem viselhetnek konkrét, iskolára utaló jelet, egyéni jelzést – ezt csak az adott intézménybe járók tehetik meg.

Ez a ruhafétisizmus szinte az egész világon elterjedté vált, és komplett iparág szolgálja ki a vevőket. Neten szinte bárki bármit beszerezhet, kezdve a valódi sulik ruháitól az anime/manga iskolák cuki kis viseletéig. (A legviccesebb, hogy külföldre eredeti iskolai jelzésekkel ellátott ruhákat is eladnak, habár ezek kínai gyártmányok, nem a japán kormány engedélyével történik szállításuk.)

Cuki, vagyis kawaii, ahogy a japánok mondják: ez a legtöbb tini célja, hogy minél kedvesebbnek és bájosabbnak lássa őket a külvilág, míg a fiatalok egy másik csoportja öltözködésével a művészi kreativitását kívánja bemutatni. A japán ifjak egy szintén növekvő számú csoportja pedig egyszerűen kivonul a világból. Magukra zárják a szobájuk ajtaját és attól kezdve csak papírfecniken keresztül hajlandóak érintkezni a szüleikkel, nem járnak iskolába sem. Általában az ilyen döntés mögött valamilyen iskolai trauma áll, ami Japánban bizony nem számít ritkaságnak. Az egymás megalázását megelégelő fiatalok nem találnak más kiutat, mint visszavonulni saját világukba. Ez az időszak megdöbbentő módon 5-10 évig is eltarthat egy fiatal életében, és sokan ettől olyan mértékben épülnek le, hogy soha nem tudnak (vagy nem is akarnak) már visszailleszkedni abba a társadalomba, amelyből önszántukból vonultak ki. Ezt a fajta lázadást (sem) tolerálja túlzottan a japán többség, de megoldást senki nem kínál, sokkal inkább próbálnak nem venni tudomást a dologról. A megoldatlan problémák pedig tovább halmozódnak. És ez nem kawaii. Egyáltalán nem az.